Régi képek értékbecslése
Az egyik barátnőm zálogházban dolgozik, és néha érdekes dolgokról szokott mesélni. Általában ugyanaz a vendégköre, ugyanazok az emberek járnak vissza pénzzé tenni a különböző típusú vagyontárgyaikat. Ez nekem azért furcsa, mert ha valami olyan fontos számomra, akkor azt bármennyire is szükségem van a pénzre, nem tudnám havi, vagy kéthavi rendszerességgel beadni a zálogházba, hogy aztán a következő adandó alkalommal kiválthassam, és ismét vissza. Ha valami pedig nem fontos számomra, akkor azt fogom és egyszerűen eladom. Persze lehet, hogy egyszerűen csak azon szerencsés emberek közé tartozom, akik még soha nem kerültek ilyen nehéz helyzetbe.
Illetve van még egy elméletem, miszerint a visszatérő vendégek nem feltétlenül mindig a saját vagyonukat adják be. Csúnya dolog a feltételezés is, de azért barátnőm egy-két esettel alá tudja támasztani azt, hogy az elképzelésem nem alaptalan.
A karácsonyi őrületben egy fiatal családapa, aki már évek óta rendszeresen ügyfele a cégnek, beállított három, eredetinek tűnő modern festménnyel. Barátnőm elég jártas a művészet ezen területén, így egyből felfigyelt a képekre. A sztori az volt, hogy a férfi anyósa nem rég meghalt, és az ő palásán porosodtak a képek. a hagyatéki tárgyalás után osztoztak az anyósa vagyonán, és többek közt ezt a festményt találták arra érdemesnek, hogy amíg egyenesbe nem jönnek, zálogházba tegyék. Barátnőm körülbelül 40-50 évesre becsülte a képeket, de mivel csak hobbi szinten érdekli az ilyesmi, így nem tudott rá konkrét árat mondani. Ezekre az esetekre szerződött a cég már korábban egy értékbecsüssel, akinek a képzőművészet a szakterülete, így sokkal pontosabban képes a festmények adatainak és értékeinek meghatározására. Így hát barátnőm megkérte a fiatal férfit, hogy hagyja bent a képeket, mert csak később tudják megmondani azok értékét. A férfi erre elkezdett zavartan viselkedni, majd annyira meggyőzhetetlenné vált, hogy inkább abban maradtak, hogy leszerveznek a kora esti órákra egy hármas találkozót az értékbecslővel.
A későbbi találkozón is eléggé furcsán viselkedett, de az értékbecsüs kolléga nem akarta ezt szóvá tenni. A felméréskor kiderült, hogy a képek igen komoly alkotások, méghozzá egy neves magyar festő művei. Meghatározták az értékét és végül sikerült az üzletet nyélbe ütni. Mielőtt még ez megtörténhetett volna, barátnőm utánanézett, hogy nincs-e körözés kiadva a képekre. Ezt nm rosszindulatból tette, úgy gondolom minden hasonló esetben kötelessége a vásárlónak ezt a lépést megtennie. Nem csak a saját érdekében, hanem a törvény védelmében is fontos az, hogy jogtisztán kerüljenek be ezek az értékek a piacra.
Miután a féri lelépett, barátnőm még egy rövid konzultációt folytatott a szekértővel. Kíváncsi volt arra, hogy mi az ő személyes véleménye a képekről. Azt mind a ketten gyanúsnak találták, hogy a képen legkisebb sérülések sem voltak felfedezhetőek, valamint annak ellenére, hogy a férfi azt állította, hogy egy padláson találták, sem por nem volt rajta található, sem annak szakszerűtlenül történt eltávolítására utaló jel. Abban viszont megegyeztek, hogy a férfi valószínűleg nem szakértője a restaurációs munkáknak, így továbbra is megfejtetlen rejtély maradt számukra a képek valós eredete.
Mindenesetre a későbbiekben sem derült ki, hogy a képek lopottak lettek volna, de nem is váltotta őket vissza a tulajuk a megadott határidőn belül, így tovább bonyolódott a szál. Később, ha minden igaz, egy fiatal, belvárosi galériatulajdonosnak sikerült felvásárolnia a műveket, méghozzá az értékbecsüs kolléga ajánlása alapján. Reméljük ott nagyobb megbecsülést fognak kapni, hiszen igazi mestermunkákról van szó.