Fotósként nagyon fontosak nekem a rám hagyományozott családi portrék és fotók. Nagyim modellként is dolgozott, nagyon szép asszony volt, talán róla maradt a legtöbb fotóm. Bár nem ismertem személyesen, csak a nagypapám mesélt róla gyakran, elég közel éreztem magamhoz.

Ki is találtam egy projektet, ami köré szerveződött: szerettem volna valami maradandót létrehozni róla, valami olyasmit, amit kitehetnének mondjuk egy múzeumba, hogy örök emlék maradhasson.

Egy olyan albumot találtam ki, amelybe a mama életképeit és a beállított fotóit tettem bele, és kommentáltam is őket, némi kutatómunkával kiderítettem, mikor mit csinált, mivel foglalkozott, és színes tollal lapszélre írtam a tudnivalókat. Egy vizuális életrajzot csináltam róla.

A projekt egy kicsit a megszállottjává tett, csak a mamáról tudtam beszélni, csak róla kérdeztem, ismertem minden képet, akár a tenyeremet, a mama kézzelfogható élettörténetévé váltam.

Aztán észrevettem az egyik képen egy részletet, ami egészen idáig elkerülte a figyelmemet: az egyik fotón a nagyi fülében egy fülbevaló volt. Aztán a többi képet is átnéztem, azokon is ott csillogott az ékszer. Úgy éreztem, valamit nem tudok, valami kimaradt, olyasmivel nem vagyok tisztában, ami a nagyi életében fontos szerepet töltött be. Kitől kaphatta ezt a fülbevalót? Milyen fülbevaló lehet ez egyáltalán?

Megkérdeztem anyukámtól, ő sem tudott semmit a dologról. Azt mondta, talán a Jolika néni tudja, még él, lány korában a mama szomszédságában lakott, folyton pletykáltak, nagyon jó volt kettejük viszonya. Megkerestem Jolika néni címét, és egy békés szombati délutánon ellátogattam hozzá. Megmutattam neki a mamáról készült legjobb fotót, ahol látszik az ékszer is: nézze csak meg, még a modell képeken is ragaszkodott ehhez a fülbevalóhoz. Bólogatott, bólogatott, hosszasan merengett, nézett maga elé: végül csak annyit mondott, mintha rémlene neki valami történet erről, de a világért sem jut eszébe. Otthagytam a telefonszámom nála, hívjon mindenképpen, ha rájönne, melyik sztori az.

Közben lázasan keresgéltem: gyönyörű ékszer volt, klasszikus formatervezésű, biztos voltam benne, ha elég szenvedéllyel kutatom, meglelem valahol legalább a fajtáját. Aztán találtam egy oldalt a neten, ahol swarovski ékszereket is árusítottak. Ez volt az a klasszikus tervezés, ezek voltak azok a formák, amelyeket a mama fülbevalóján is láttam!

Gyönyörű volt az összes ékszer. Egészen lenyűgözött a csillogásuk.

Szerettem volna magamnak is egy olyat, amelyik leginkább hasonlít a mamáméhoz. Egy három karátos szintetikus gyémánt fülbevalót választottam. Alig vártam, hogy megérkezzen…

Egészen megfeledkeztem Jolika néniről és a sztoriról, szóval nagyon meglepődtem, amikor csörgött a telefon, és a szöszmötös hangú Jolika néni szólt bele a kagylóba. Meghatott hangon mesélte el, hogy a mama egész életében szeretett egy katonát, tőle kapta az ékszert is, az én nagypapám pedig ennek a katonának az öccse volt. A szeretett lény elesett a háborúban, és a testvérére bízta a nagyit, viselje a gondját neki meg a gyermeknek is, akit akkor már a szíve alatt hordott… Ezen a ponton visszakérdeztem, hogy jól hallottam-e. Anyu apukája igazából tényleg a katona volt? Az én nagypapám nem az igazi nagypapám? Szinte láttam Jolika néni határozott bólintását, igenlését.

Egyrészt meghatott, hogy a nagymamám annyira szeretett egy férfit valaha, hogy még öregkorában is a tőle kapott swarovski fülbevalót hordta, másrészt elbizonytalanodtam abban, hogy akkor most tulajdonképpen ő valaha szerette-e igazából a nagypapát, vagy csak kihasználta a helyzetet…

Jolika néni hallotta a hangomban a csalódottságot: biztosított arról, hogy a mama és a papa nagyon jól megvoltak, a közös gyász összehozta őket egészen, először barátokká váltak és csak aztán szeretőkké, de a szenvedés megalapozta a kapcsolatukat. Szoros volt a viszonyuk, az én papám is ragaszkodott ahhoz a fülbevalóhoz, úgy érezték mindketten, papa testvérének, mama első szerelmének az emlékéhez tartozik, ennyivel mindketten adózhatnak a boldogságukért…

Amikor megérkezett a rendelt swarovski fülbevaló, egyből viselni kezdtem; ugyanakkor abban reménykedtem, kapok majd valakitől én is egy ilyen gyönyörűséget, akit aztán annyira szerethetek, hogy egész életemben viselhessem szeretetem jeléül.