Én sosem voltam nagyon a fényképezés híve. Természetesen megértem mögötte a mentalitást, de tudom magamról, hogy nem nézem vissza a képeket. Bár lehet, hogy ez azért van, mert még fiatal vagyok ahhoz, hogy ténylegesen legyen mire visszanéznem. Nem úgy, mint Nagymamámnak, akinek nemrég segítettem kipakolni a fiókjait, amelyekből természetesen rengeteg fénykép került elő. Ő könnyekkel a szemében nézegette a mára már megsárgult papírokat, én pedig hallgattam, melyik kép mögött milyen történet rejtőzik. Az egyik kép az esküvői fényképe volt, mikor még ő volt annyi idős, mint most én.

Sajnos ez nem egy boldog történet. A nagyszüleim házasságát ugyanis szétverte az alkohol. Nagyapám egy idő után már jobban szerette a sörösüveget, mint a családját. Több időt töltött a szeszes italok társaságában, mint a gyermekeivel, fontosabb volt számára az, hogy minden este meg tudja inni a részegedéshez elegendő alkoholmennyiséget, mint az, hogy a feleségével töltsön időt. Nagymamám nem szívesen beszél róla, ezért a legtöbbet édesanyámtól tudok erről az időszakról. Most is, ahogy nézte a képet, mamám ajkain egy keserédes mosoly ült, mielőtt visszatette a képet a dobozba, ami ismét visszakerült a polc legmélyébe. A családunkban ez egy érzékeny téma, ahogy az alkohol maga is. A legtöbben csak családi összejöveteleken isznak meg egy-egy pohárral, de nagynéném, a legidősebb gyermeke mamámnak teljesen alkohol-ellenes, soha nem ivott egyetlen cseppet sem.

Több embert ismerek, akiknek hasonló élményei voltak gyerekkorukban. Sokaknak tette tönkre fiatal éveit az, hogy az egyik családtagjuk alkoholista volt. Ez a betegség nem csak azt a személyt érinti, aki a betegségtől igazán szenved, hanem a családját, barátait is, akik igyekeznek kiállni mellettük. De sajnos néha már nem elég az, hogy igyekeznek kitartani mellettük, és eljön az a pillanat, mikor már ezek a segítők sem bírják tovább. A betegnek pedig meg kell hoznia egy döntést: hajlandó segítséget kérni és elfogadni a támogatást, amit nyújtanak nekik, vagy folytatják útjukat a lejtőn és elveszítenek mindenkit, aki valaha fontos volt számunkra.

Az én családomnak sajnálatos módon a második opció jutott, de sokaknak még van esélyük, hogy meghozzák a helyes döntést. Az ’addiktológia rehabilitáció Budapest’ szavakra rákeresve rengeteg lehetőséget kapunk, amelyen szakértők ajánlják fel szolgáltatásaikat, hogy támogatást nyújtsanak ezen a rögös úton. Egyik ezek közül például a Felépülők nevű rehabilitációs magánklinika, amelynek nem csak Budapesten, de Szőcön és Veszprémben is van egy klinikája, így mindenki megtalálja azt, ahol kényelmesen érzi magát.

Tudom, hogy az addiktológia rehabilitáció ijesztően hangzik együtt, de figyelembe kell vennünk azt, hogy mivel is állunk szemben. Az alkoholizmus egy betegség, az addikcióból ugyanúgy fel kell épülni, mint bármely másik betegségből vagy sérülésből. Ezt nem kell szégyellni, hiszen ha odáig eljutottak, hogy beismerik, hogy szükségük van segítségre, már az út legnehezebb részét megtették. Senki sem állítja, hogy könnyű dologról beszélünk, és hogy egyik napról a másikra meg lehet változni. Ezt pedig a Felépülők csapata nagyon jól tudja. A 28 napos programjuk pont erre épül. A közösség tagjai mind a saját csatájukat vívják, miközben egymásra és a segítőikre támaszkodnak. A csapat szakértőkből áll, akik láttak már több száz ilyen küzdelmet, és készek mindenben a betegeik mellett állni. És nem csak a betegséggel folytatott harcban, de azután is.

A Felépülők magánklinikát egy család indította el, akik a saját bőrükön tapasztalták meg, milyen is ezzel a betegséggel együtt élni, és szeretnének segíteni abban, hogy mások is sikeresen meg tudják tenni az utat a felépülés felé, ahogy ők azt tették. A klinika nem csak a betegnek nyújt segítséget, hanem a családnak is, akiknek szükségük van egy kis segélyre ahhoz, hogy meg tudják erősíteni a köteléküket, amit ez a nehéz időszak megtépázott. A 28 napos programon kívül a Felépülőknél lehetőség van egyéni és családi konzultációra is, így mindenki megtalálja a neki megfelelő terápiás módot, legyen az elvonulás vagy egy-egy diszkrét beszélgetés egy szakképzett személlyel.

A Felépülők addiktológia rehabilitációja az úgynevezett Minnesota-modellen alapul, amely elismeri, hogy az alkoholizmus egy betegség, amely megérdemli, hogy elsődleges dologként kezeljék, amely nem csak szidást és korholást érdemel, hanem tényleges segítséget. Az alkoholizmus, akárcsak a többi függőség, stigmatizálva van, ami miatt sokan nem merik felvállalni, hogy ilyen problémájuk van, nem mernek segítséget kérni. A Felépülők köreiben ez a stigma nem létezik, mindenki megkapja a segítséget, amit kér, és barátságos közegben, ahol anonim beszélgetésekben is részt vehet, és csoportterápián is hallhatja, hogy nincsen egyedül. Mert ez az igazság. Rengetegen megjárták már ezt az utat, és tűnhet akármennyire lehetetlennek a felépülés, ez nem így van. Millióan sikeresen végigmentek már ezen, és ugyanennyien fogják még ezt megtenni. Mi tart vissza egy személyt attól, hogy ő legyen a következő sikertörténet?

A Felépülők is egy ilyen sikertörténetből indult ki. Apa és fia mindketten megküzdöttek a függőséggel, az édesanya pedig mellettük volt, és fogta a kezüket az út mentén. Mindannyian megérdemlik azt, hogy valaki ezt a támaszt nyújtsa nekik, aztán már tudnak együtt dolgozni azon, hogy a családi kötelék ismét olyan erős legyen, mint egykoron volt. Ebben a csatában mindenki részt vesz a maga módján, ezt pedig mindenkinek el kell ismernie, és mindenkinek részt kell vennie a háború utáni takarításban. Együtt kell valami újat építeni a régi romjaiból.

Az én családomnak ez nem sikerült. Ma mindez csak egy régi kép a fiók mélyén egy kellemetlen emlékkel. De ennek nem kell így lennie. Lehet, hogy a magánklinika ijesztő, hiszen drága, de megéri, hiszen remélhetőleg végleges megoldást tud nyújtani a problémára, és egy teljesebb, boldogabb életet élhet mind a páciens, mind a családja. Úgyhogy bátran írják be a keresőbe, hogy addiktológia rehabilitáció Budapesten, vagy a saját lakóhelyükön, és keressenek rá a válaszokra. A Felépülők egy lehetőség a sok közül, amely már sok embernek segített végighaladni ezen az úton. Így a nehézségek között legalább amiatt nem kell aggódni, hogy jó kezekben vagyunk-e. A Felépülőknek egy családias környezetben kapunk professzionális segítséget, hogy a legnagyobb kényelemben tudjunk fejlődni ebben a nehéz időszakban.

Nekem szerencsére már nem kellett megélnem ezen éveket a családom életéből, de tudom, hogy rengeteg gyerek, fiatal és felnőtt él együtt ezzel a betegséggel, legyen az a saját betegségük, vagy egy családtagjuké. Sokak akárcsak a nagymamám el fogják temetni ezt az időszakot a fiók mélyére több száz boldogabb kép és kedvesebb emlék közé. De lesznek, akik el tudják majd mondani, hogy igen, voltak rossz napjaink, de felépültünk és most erősebbek vagyunk, mint valaha. És lehet, hogy egyetlen telefon a megfelelő klinikára megadhatja a lökést a helyes irányba.